Ha a római történelembe mélyedünk, és ezer évvel visszamegyünk Róma előtti időkre, már akkor is találkozhatunk parittyázókkal. A Baleár-szigetek – például Ibiza – híresek voltak kiváló parittyásairól. Az ősi szövegek szerint a szigetek őslakóit már hároméves koruktól kezdték a parittyázásra nevelni. Még mielőtt megtanultak volna beszélni, már a parittyázás alapjaival ismerkedtek. A parittyaszár, amely 1,8–2,4 méter hosszúságú volt és állati szálból készült, nem baseball-labdákat hajított. Gondolj csak bele, ha a karod 3,6 méter hosszú lenne, milyen erőt fejthetnél ki egy ostoros mozdulattal! Így ezek a parittyák tulajdonképpen egy háromméteres kar meghosszabbításaként funkcionáltak, és a gyerekek évekig gyakoroltak vele már hároméves koruktól kezdve. Elképzelheted, mennyire ügyesekké váltak 15 év gyakorlat után! Nem egyszerű kavicsokkal vagy a tengerparton talált apróságokkal parittyáztak, hanem ólomgolyókat használtak.
Sokan azt gondolják, hogy a golyók csak a fegyverek megjelenése után lettek ismertek, de valójában az emberek ezer évvel a fegyverek előtt találták fel őket. Az ólomgolyók talán még 10 000, sőt, akár 100 000 évvel ezelőtt is létezhettek. Ha az életed múlik rajta, kitalálsz valamit – például egy sűrű ólomgolyót a parittyádba helyezel. Láttál már jó dobót? Egy ügyes dobó 27 méteres távolságból centiméteres pontossággal tud célozni. Képzeld el valakit, aki 46 méterről egy 2,5–3,8 centiméteres ólomgolyóval pontosan fejbe talál – a rómaiak szerint ez lehetséges volt! Elgondolkodtató, igaz? Ezek a harcosok 100–200 méteres távolságból is képesek voltak állatot vagy embert fejbe találni. Nem számított, ha nem a fejbe találtak, egy testtalálat is elegendő volt a bordák repedéséhez és belső sérülésekhez. Történetek maradtak fenn arról, hogy a római parittyázók a Második Pun Háború idején annyi ólomgolyót hajítottak a gall harcosokra, hogy a bőrpáncéljuk alatt szinte minden csontjukat összetörték. Ha pedig nem viseltek bőrpáncélt és eltalálták őket, olyan volt, mintha golyóval lőtték volna be a sisakjukat, még agyrázkódás is előfordulhatott. Soha nem volt ez igazságos küzdelem. Elképzelheted, milyen lehetett egy 2,4 méteres lándzsával harcolni egy farkassal vagy medvével?
Az emberiség nem lenne ma itt, ha vadászatainkon és védelmi harcainkon csak lándzsákat és közelharci fegyvereket használtunk volna. Ezek a mesébe illő, romantikus képek talán jól mutatnak a hollywoodi filmekben gladiátorok küzdelmében, de valóságban, ha egymillió évvel ezelőttre tekintünk vissza, az ellenfelek soha nem voltak ugyanabban a képkockában. Ha túl akartál élni, mesternek kellett lenned a távoli halálozás művészetében: megöltél valakit a távolból, és senki sem sejtette, hogy ott vagy. Ez nem modern találmány. Nem csak hogy 50 vagy 100 méterrel hátrébb álltál, hanem fel is álltál egy domb tetejére, ahol a gravitáció is a te oldaladon volt, ezáltal növelve a hatótávolságodat.
Ha igazán okos voltál, és azt mondtam volna neked, hogy a síkságon van egy csomó vadállat, amelyik megehet vagy eltaposhat, nem szeretnél-e inkább hat méter magasan állni egy olyan sziklán, ahol az állatok nem tudnak felmászni?
Ez az igazi stratégia és a túlélés művészete. A történelem során az emberiség mindig is arra törekedett, hogy előnybe kerüljön az ellenfelekkel szemben, legyen szó vadállatokról vagy ellenséges harcosokról. A parittyázás csupán egy a sok távoli harci technika közül, amelyet az emberiség a túlélés érdekében fejlesztett ki.
